(Részlet A Pál utca titkai című regényből)
Jela mama minden októberben meglátogatott minket. Gyermek voltam még és nem értettem, hogy miért éppen akkor jön hozzánk Rekovácból, de mindig számítani lehetett rá az októberi korai esőkkel. Ilyenkor, szüleim kérésére, átadtam neki a szobám két napra és a nappaliba költöztem, és ez nem esett nehezemre. A nővérem és én szerettük őt és örültünk annak, hogy meglátogat minket.
Csendes volt, gyengéd mosolyú és akárcsak korának többi asszonya, fejét kendőbe kötötte. Emlékeinkben maradt a kapott ajándékokról is, amit nekünk, gyerekeknek hozott, ezek sok mindenben különböztek a más rokonoktól kapott ajándékoktól. Jela mama nem üdítő italt vagy játékot hozott, vagy valami olyasmit, amit meg lehetett volna venni az üzletekben. A szobába a természet ajándékaival lépett, így a házunk betelt az őszi körte, szőlő és birs illatával, a konyha polcait pedig narancs színű, sárga kis tökök díszítették.
A mi, ilyen hangulathoz nem szokott gyermeki szemeinknek ez nem mindennapi, nagy esemény volt. Hónapokig éltünk ezekkel a magával ragadó színekkel és illatokkal, és bennük valami különösen értékeset láttunk, ami más városi gyerekeknek nem adatott meg.
Az egyik október 21-én a nővérem és én korábban keltünk a megszokottnál. A fogason már vártak minket az ünnepi ruhák, amiket az előző napon édesanyánk türelemmel vasalt. Arra készültünk, hogy iskolánk többi diákjával a Nagy Iskolai Órára Sumaricéba menjünk.
Ahogy most is, polgártársaim minden október 21-én összegyűltek az 1941-ben kivégzett tanárok és diákok emlékművénél. Sumarice mindig is a fájdalmat, a könnyeket és a bút, de a dacot is jelentette számunkra; felismertem ezeket a csendesen, oszlopokban érkező polgártársaim arcán.
Az egyik kőre, amely mellett elvonultunk, azt írták: „Lőjetek hát, én most is órát tartok!” A tanító nénink elmagyarázta nekünk, hogy ezek voltak Pavlovity Miloje, a kragujeváci gimnázium igazgatójának és tanárának a németekhez intézett utolsó szavai. Utánuk hallani lehetett a hosszú sortüzet, amely mintha minden október 21-én megszólalna Sumaricén. Más napokon nem hallani, a mély csendet akkor az itt elfolyó erdoglijai patak fölé hajló szomorú füzek ágain a levelek nesze töri meg.
A tanár üzenetét hordó kőtől nem messze gyertyát gyújtott egy szinte a földig hajlott asszony, és csendben zokogott. Tanító nénink odament hozzá és mellére hajtotta fejét, ahogy azt a hozzátartozókkal szokás nagy szomorúság idején. Emlékszem, hogy mi, gyerekek nem tudtuk pontosan, hogy mi történt akkor, de világos volt számunkra, hogy a kendős asszony valakit gyászol, akit nagy valószínűség szerint elvesztett. Nem hallottam, mit kérdezhetett tőle a tanító néni, de a válaszát ma sem felejtem:
– Két fiam volt. Mindkettőjüket kivezették azon a napon az iskolából és itt ölték meg őket… – szólt, egy pillanatra megállt, majd folytatta: – Azon a reggelen valaki nagyon erősen verte a gimnázium ajtaját, és … én nyitottam ajtót. Az iskola pedellusa voltam.
Amikor felemelte a fejét, felismertem nagymamánk, Jela arcát. Mit tegyek? Lépjek ki a sorból és menjek oda hozzá? Mit mondjak neki? Hogyan vigasztaljam meg úgy, hogy ne sértsem meg? Miként tekintenének erre a társaim és a tanító nénink? A kérdések egyre csak sorakoztak bennem, én pedig továbbra is némán, mozdulatlanul álltam. Abban a pillanatban Sumaricén kikeletje lett a versnek: „Hol volt, hol nem volt a bérces Balkánon egy hazában, mit pórnépe imád…”
A Nagy Iskolai Óra mindig így kezdődött. Láttam, ahogy a tanító néni elsírta magát, de gyorsan elrejtettem a tekintetemet, hogy a társaim ne lássák meg a könnyeket a szememben.
Amikor a mamát a tekintetemmel újból keresni kezdtem, nem volt már annak a kőnek a közelében. Próbáltam fellelni az emberek százai között, akik minden irányba mozogtak, míg mások továbbra is érkeztek, de nem találtam.
Korábban érkeztem haza, mint ő és rögvest elmeséltem édesanyának, hogy mi történt. Lesütötte a tekintetét, és az ablakon keresztül az őszi esőbe réveteg elmondott mindent az októberi véres regéről, amely nagymamánktól a legkedvesebbjeit vette el. Végezetül megkért, hogy erről a nagymama előtt semmit ne mondjak.
Megérkezvén, Jela mama édesanyával az esőről, a természet elnyugvásáról és az udvarunkban található almafáról beszélt, amely akkor ősszel gazdagon termett. Minden adott volt, ahogy azelőtt is, csakhogy azon a napon hirtelen felnőtté vált egy fiú. Ettől kezdve számára semmi sem volt már ugyanaz.
Prevod: Ena Gvozdenov i Janoš Somora
Dragan Jakovljević - priče, odlomci, kolumne 